Újságcikk

 A páneurópai piknik

avagy a magyararországi határnyitás
(részlet a Világ című belga folyóiratból)

 Ezen a héten az Európai Unió megalapításának előzményeivel foglalkozunk. Tegnap két tudósítónk Berlin esős utcáit járta, a fal leomlásának szemtanúit keresve. A mai napon egy kevésbé ismerrt, ám annál inkább felemelő eseményt vizsgálunk, az úgynevezett páneurópai pikniket.

 Még csak hajnolidik, de már szakácsok állítják bográcsaikat, dolgos feleségeik veszik elő az éjjel sült kenyeret, szelik fel, kenik házi libazsírral, megszórják hagymával, s boldogan tekintenek a bíborszínű, tiszta égboltra. Távolabb tőlük egy kis fás terület-arra húzódott huszonöt éve a halálos huzalként is emlegetett vasfüggöny. Az Ausztria és Magyarország közötti határ áttörésének huszonötödik évfordulóján újra összegyűlik itt magyar és osztrák, idős és fiatal, hogy együtt emlékezzenek meg a neves eseményről.

 Elsőként egy vidáman beszélgető családot pillantunk meg. Odasietünk a harmatos fűben és megkérdezzük, itt voltak-e a pikniken huszonöt évvel ezelőtt is.

- Nem, sajnos nem jöttünk ki, de megtehettük volna!-rázza a fejét egy koros férfi- Viszont a környező falvak egyikében van egy kis kertünk, ott elszállásoltunk négy NDK-s fiatalt. Fel is jelentett minket a szomszéd, aki látta, de a határáttörés után a bíróság nem foglalkozott a perünkkel- mosolyodik el.

 -Érdekes volt- kezdi a felesége- az unokáinkkal jöttünk ma, mutattam nekik, hogy ezen, meg ezen az úton sorban álltak a trabantok. Bennük étel, ruha, babajáték... Már nem kellett a németeknek. Csak, hogy átjussanak!

 De valójában mi is történt?

 Magyarországon már régóta problémát okozott a megszámlálhatatlan NDK-s menekült, de a határokat zárva kellett tartaniuk. Magyarországnak jól jött volna egy ürürgy, amivel elengedhetik őket. Ez az ürügy meglett számukra a páneurópai piknik alkalmával.

Sopron (a magyarok között a "hűség városá"-nak nevezett) település lakói nem szerették a vasfüggönyt, ódzkodtak tőle. Éppen ezért, amikor kiderült, hogy lebontják és modernizálják, jött az ötlet, hogy ünnepséget rendeznk a határ mellett. Az eredeti terv az volt, hogy a határvonalon raknak egy hatalmas tüzet, körülülik, s ott sütik a szalonnát. Ezt az osztrák hatóság úgy, ahogy volt, ellenezte. Akkor vetődött fel, hogy mint egy szimbolikus jelképként is, nyissák ki a határt, s a túloldalon lesz majd a program. Egy ócska, rozsdás lakattal leláncolt kicsi kaput jelöltek ki a határátkelésre.

 Bella Árpád az aznapra kijelölt útlevélkezelő háromra várta a piknikezőket. Ugyan tudott róla, hogy Budapesten és a Balaton partján is rengeteg NDK-s menekült van, s arra is számított, hogy sok német fülébe eljutott a határnyitás híre, de azt egyenesen elképzelhetetlennek tartotta, hogy hosszú, tömött sorokban elindulnak a kis átkelő felé. Három előtt néhány perccel emberek tűntek fel a távolban. Mikor közelebb értek, az őrök elbizonytalanodtak: Ezek nem magyarok- ez egy NDK-s csapat!

 Igen ám-de csak olyan magyar és osztrák polgárokat engedhettek át, akiknek alkalomra szóló útlevéllel rendelkeztek! Az öt határőr csak erőszakkal tarthatta volna távol a tömeget. Röviden lepergett előttük, mit tehetnének. Ekkor azonban észrevették, hogy a határ másik oldalán már integetnek a menekülőknek, akik gyorsan pezsgőt bontottak-s neki a határnak! Rengeteg fotós, újságíró volt a határ mindkét oldalán-így megörökítették a szép pillanatokat. Ahogy  Bella Árpád fogalmazott: nem sokon múlott, csupán a határőrök döntésén, hogy ma nem kegyhely, hanem emlékhely található Sopronpusztán... Közel hatszáz német szökött át sértetlenül.

 Ki hitte volna huszonöt éve, hogy egy  rozsdás, két méteres kis kapu üt először lyukat a nagy és gyűlölt berlini falba? A soproniak azóta minden évben büszkén éneklik a helyszínen a magyar himnuszt.

Holpár Anna írása