Csak egy kis piknik: Interjú- Bolla Mariannal

Interjú Bolla Mariannával - Abszurd és eufória

Bolla Marianna tanárnő egy preparált fa képét küldi nekem. Kissé csodálkozom, hiszen mi a páneurópai piknikkel kapcsolatban kértünk tőle interjút, nem biológia témakörben. De Marianna néni készséggel válaszol, mikor erről kérdezem.

-Van egy ilyen mondás, biztosan ismeritek- kezdi mosolyogva-hogy a fa széllel szemben a gyökerével válaszol. Tehát azt az embert, aki valamihez, valakihez kötődik, nehezebb megtéveszteni, mint azt, aki nem tartozik semmihez, senkihez. És, ha jól megnézted, a fa gyökere akkora volt, amekkora a koronája. No és, ez most hogy jön a piknikhez? Meg kell ismerni a fiataloknak is a múltjukat, a népük történetét, nem lehet mindez közömbös számukra. Éppen ezért örültem, amikor felkértetek erre, hogy osszam meg veletek az élményeimet. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnám ezt “szemléltetni” érzékeltetni veletek, végül arra jutottam, hogy két idegen szót választok majd beszélgetésünk mottójául: az ABSZURD és EUFÓRIA kifejezéseket.

Abszurd világba születtem, a kommunizmus embertelenségébe. A polgárokból, a parasztokból a hitet, a reményt és a szeretet, ki akarták irtani. És közben hirdették, hogy ez így jól van!

Általános iskolás voltam még csak ’56-ban, de azt kilenc esztendősen is feltűnt, hogy annyi mosolygós, bizalommal teli arcot még nem láttam. Két és fél hétig élhettük ezt az állapotot.

Néhány mozzanatot idézek életemből azért, hogy valamit felvillantsak az “abszurd világból”.

Az egyetemi éveim alatt megadatott, hogy kijutottam a nagy Szovjetunióba terepgyakorlatra. Hát, nagy csalódás volt. Akkoriban mindenhonnan azt hallottuk, hogy mennyire le vagyunk maradva, hozzájuk kéne igazodnunk, a nagy Szovjetunióhoz mert, hogy ők már közelítik Kánaánt…
Meglepetten néztük a boltok üres kirakatát. A ruhaboltban a polcokon egy-két fogas, de ruha semmi. A neves egyetemen, ahol elszállásoltak minket, poloskák potyogtak a plafonról, egy héten csak egyszer lehetett meleg vízzel zuhanyozni. Egy kefírre órákat vártunk.
Visszatérésünkkor a vonaton a magyar határt elérve, mindenki sírva énekelte a Himnuszt… Azt hiszem, én ott lettem igazán magyar!

Pár évvel később tapasztaltam meg ennek az ellentettjét: Svájcban és Ausztriában jártuk a hegyeket. A svájciak nemzeti ünnepén (aug. 1.) élhettük át, milyen a szívből jövő ünneplés – nem a feszélyezettség és a kényszeredettség –az emberek önként vettek rész az előkészületekben. Szép emlék ez is.

Amikor már férjnél voltam, és a tananyaghoz kerestünk (mindketten tanárok vagyunk) a Bécsi-dombon, vagy a Szárhalmi erdőben növényeket, sokszor kutyás katonákkal jöttek utánunk.

Aztán Chilében, amikor megbukott a kommunista rendszer elnöke, felkértek minket, hogy délután a Petőfi téren emlékezzünk meg róla. Ehhez kérték az én támogatásomat. Ebben persze nem akartam részt venni. A tüntetésre nem mentem el. Majd másnap hallottam, hogy néhány tanítványom kiment, és a hivatalos program után elénekelték a Himnuszt. Ez hogy lehetséges, kérték tőlem számon? Nem tudtam, mit feleljek.
Kínos volt a Ki tud többet a Szovjetunióról? verseny évenkénti szervezése. Olyan szép Magyarország! Annyi értékünk van! Nehogy már a Szovjetunióról kelljen vetélkedőt szervezni!

1989-ben a piknik életem egyik legfelemelőbb – eufórikus élménye volt. Sajnos, nem lehettem ott a határnyitásnál, de több csoport NDK-s állampolgárt is láttam . A sajtóban nagy figyelemmel kísértük az eseményeket. Ez igazi eufória volt, és egész Sopront áthatotta ez hangulat.

Lelkesen vágtuk börtönünk kerítését, hallgattuk a szónokokat.

Mikor néhány héttel később kihirdették, hogy a határt kinyitják, azon az estén éjfélkor férjemmel a Jereván lakótelep benzinkútjához, és boldogan integettünk a határállomás felé tartó keletnémeteknek. Képzelhetitek… Két tanár ember - éjjel fél tizenkettő körül az osztrák-magyar határnál.

Végül megmutatja nekünk tárgyi emlékeit- egy darabot a vasfüggönyből, a bizonyítékát, hogy a kommunista időkben megfigyelték és felbontották a levelezésüket, és a híres plakátot, miszerint:
Elvtársak, vége.