A határőr, aki elfelejtett lőni

 Interjú Bella Árpáddal

 

 

v  Biztos rengetegen kérték már fel Önt interjúra. Voltak-e különleges esetek?

Igen, két különleges esetre emlékszem. Egyszer felkeresett a CNN, az az amerikai tévétársaság, amelynek az információs rendszere behálózza az egész világot. Ugyanígy a BBC.
Egyszer a kertben dolgozgattam, beront egy taxisofőr, és megkérdezi, hogy én vagyok-e a Bella úr. Mondtam, hogy én. Erre félve mondja, hogy hozott egy embert, akit ő nem ért, mert valami érdekes nyelven beszél, és csak azt mondta neki, hogy. „Csapod, Bella Úr”. Kiderült, hogy egy brazil újságíró.
Ezen kívül Európából számtalanszor kerestek, voltak arabok, japánok, ausztrálok

v  Hol tetszett végezni?

Gimnáziumban végeztem, Sopronban, a kedvenc tárgyam a történelem volt, a földrajz és a biológia azon része, amikor növényekkel, virágokkal foglalkoztunk. Aztán, hogy hogy lettem határőr? Volt nekem egy igen kedves barátom, akivel együtt gyerekeskedtünk, együtt jártunk iskolába, és neki a bátyja már tiszt volt. Na, ő beszélt rá, hogy menjek el felvételizni. Aztán a sors úgy hozta, hogy engem felvettek – őt meg nem.
Ott forgalom-ellenőrzést tanultam. Később Sopronba helyeztek dolgozni. Szerteágazó ismertekre volt itt szükség: egészségügyi előírásokra kellett figyelni, ellenőrizni, mit visznek át, útleveleket kellett ismerni, hogy csak párat említsek.

v  Mekkora volt a forgalom a határnál?

Amikor én ott dolgozni kezdtem, ’69-ben, évi háromszáz-ötszázezer között volt ez a szám. Mikor ’91-ben elmentem onnan, ez a szám már hatmillió volt. Csak a probléma az volt, hogy a magyar osztrák határ nem csak két ország közönséges határa volt, hanem a két világrendszer határa! A szocialista és a nyugati országok között.

v  Mennyi szabadideje volt?

Nagyon kevés. Nálunk, a családban nem lehetett hétvégére programot szervezni, mert volt, hogy szombat reggel jött a hívás, hogy menjek az őrhelyemre. Ez főleg nyáron volt jellemző, amikor nagy volt a turistaforgalom. Volt, hogy egy nyaralást kellett elhalasztani miatta. Szabadidőmben a kis szőlőnket műveltem. Ezt már a nagyszüleim is végezték, jó emlékek kötnek a szőlőskerthez, ott mindig összegyűltek az unokák, játszottunk…

 A piknikkel kapcsolatban:

v  Miről tudott? Mit sejtett?

Aznap reggel jött a távirat, hogy NDK-sok megjelenésére számítanak a határnál. Gondoltam, hogy jól van, nem izgatott annyira. Aztán, amikor odaértem a határátkelőhöz, láttam, hogy pár fotós áll a határ túloldalán. Nem tudtam, mit keresnek ott. Aztán három előtt kiderült: akkor, amikor megjelent vagy hatszáz NDK-s. Ésszerűen gondolkodtam, és nem tudtam mit tenni. Néztem őket. Egyesek átértek a határon, lerogytak és nevettek , vagy sírtak, mások jóval tovább futottak, csak kiabálták, utánuk, hogy álljanak meg. Aztán kiderült, hogy a politikusok ezt egy próbának, kísérletnek szánták, mit szól Moszkva ennyi ember szökéséhez. Meg merném rágalmazni azokat a fotósokat, akik ott álltak már délelőtt a határnál azzal, hogy ők már tudták, mi fog történni…

 

v  Hogyan mondta el ezt otthon?

Tudniillik, augusztus 19-én van a házassági évfordulónk. Megbeszéltünk egy időpontot, hogy mikor érek haza. Órákat késtem ahhoz képest… Ott ült a család a megterített, kardvirággal (mindig azt veszek a feleségemnek) díszített asztalnál, csöndben, szomorúan. Először próbáltam viccelődni, aztán elmondtam, hogy mi történt. Kiderült, hogy már tudják ezt, mert hallgatták a rádiót, megnézték a tévében is… „És mi lesz velünk, ha Téged bevisznek?”kérdezték. Akkor nem lettem volna a helyükben.

v  A sajtó hogyan reagált?

Először nagyon felkapták az ügyet, majd hallgattak, mint a sír. Hogy miért? Várták Oroszország mit szól az ügyhöz. De ez szerencsésen alakult: a szovjetek nem kifogásolta a döntésemet. Mert mi is történt? Egy kiélezett helyzetben sikerült egy jó döntést hozni, ami később is megállta a helyét. A soproniak öröme pedig a menekültekkel vetekedett.